"Nagyon könnyű áldozatot teremteni. Zárj be valakit egy sötét helyre, majd okozz neki szenvedést. Tápláld a kínokat módszeresen, szisztematikusan, könyörtelenül, és még véletlenül se hagyd abba. Az alany különböző fázisokon esit át, de végül az átélt trauma eljuttatja az oly könnyen bekövetkező töréshez. Ettől kezdve olyan dolgokat fog látni, amelyek valójában nincsenek is ott.

A mártír az áldozattal szemben egy egészen más, nagyon ritka és kivételes teremtmény. A mártír túléli a szenvedést, túléli minden jónak a hiányát. Teletömjük a világ összes gonoszságával, és ettől átváltozik... alakot vált. Bebizonyosodott, hogy a fiatal nők jóval hajlamosabbak az átváltozásra."

Mindenki ismeri a Fűrész, a Péntek 13 vagy a Rémálom az Elm utcában sorozathoz hasonló amerikai horrorfilmeket. Manapság a zsáner hollywoodi ága jelentősen behatárolt és idősödő eszköztárával sajnos már képtelen úgy rémisztgetni a nézőket, mint tette azt mondjuk 20-30 évvel ezelőtt, az ottani műveken nevelkedettek így szeretik azt hinni, hogy őket bizony már semmivel sem lehet megijeszteni. Ha azonban a merész filmbarát kibújik Los Angelesből és Európa felé fordítja tekintetét, rögtön óvatosabbá válik az ilyen kijelentésekkel. Mai áldozatom ennek megfelelően nem más, mint a francia horror egyik remeke, a Martyrs, ami az utóbbi idők legsokkolóbb és legkönyörtelenebb filmje. Ez az alkotás kíméletlen erőszakosságával még a legedzettebb nézőket is komoly lelki terror alatt tartja.  Egyes jelenetek még leírva is keményen büntetnek, szóval tényleg csak az olvasson tovább, aki bírja a gyűrődést.

A műfaj pontos meghatározása elég problémás: egyrészt az már az első jelenetnél nyilvánvalóvá válik, hogy kőkemény, keményvonalas horrorfilmről van szó, ugyanakkor a fellelhető alműfajoknak szinte mindegyikéből merítettek az alkotók. A film első fele talán leginkább a slasherek felépítését követi: itt egy látszólag teljesen normális család könyörtelen leszmészárlásáé a főszerep. A második rész már a inkább a Fűrészhez  vagy a Hellraiser-hez hasonlít késertetiesen, valójában azonban ezek egyfajta kifordításáként értelmezhető. Míg Jigsaw vérfürdőinek középpontjában az erőszakosabbnál erőszakosabb kínzásokon élvezkedő néző áll, itt sokkal inkább leszünk mi is szenvedő alanyaivá az elképzelhetetlen fájdalmaknak, ezt pedig vérfagyasztó természetességgel valósítja meg a film.

A sokkolás átütő ereje a karakterek kidolgozottságában rejlik. A film kezdetén gyerekekként ismerjük meg a két barátnőt, Lucie-t és Anna-t. Lucie egy őrült nő fogságába kerül, aki napokon keresztül éhezteti, rendszeresen félholtra veri a szegény lányt, mindezt nem kevés megalázással és lelki terrorral körítve. Egy szerencsés pillanatban sikerül megszöknie, de egy szintén fogságban lévő, ráadásul látszólag jóval régebb óta ott szenvedő nőt már nem tud kiszabadítani. A "törést" nem is tudja kiheverni a kislány, egész életét végigkíséri az élmény. Nem sokkal a történtek után eltorzult, vadállatra vagy slasherek rémeire emlékeztető rémalakként előkerül a cserbenhagyott nő is, aki folyamatos bántalmazásokkal bosszúra bíztatja Lucie-t.

15 évvel később meglehetősen félreeső házában a minden értelemben kedves Belfond család reggelizget: van itt poénos, újságot olvasgató apuka, ételt készítő anyuci, aranyos tinédzser kislány és lázadozó egyetemista fiú is. Ám ekkor csengetnek, apuka ajtót nyit, a belépő Lucie pedig méretes puskájával pár perc alatt lyukat üt minden családtag hasfalába. Nem sokkal később a házba érkezik Anna is, aki a holttestek eltüntetésében segédkezik.

Ha az előző két bekezdést elég figyelmesen olvastad, feltűnhetett valami: (majdnem) minden szenvedést okozó vagy azt elszenvedő személy nő. Ez a tény a film egyik legfontosabb erőforrását rejti magában, hiszen mindjárt másként fest egy ember fejét kalapáccsal szétverő nő, mint egy ugyanezt művelő férfi. A Lucie-t kísértő "szörny" a Martyrs egyfajta "nőideáljaként" is felfogható, a nőiesség minden értelemben való ellentéteként jelenik meg, embert és nőt állattá redukálva. Lucie végső elkeseredésében már mindenre képes, tulajdonképpen gondolkodás és komoly érzelmek nélküli, ösztönös gyilkológéppé válik, akin már egyetlen barátnője, Anna sem tud segíteni.

A film első 45 perce a slasheren kívül leginkább a kamaradráma jellegzetességeit hordozza magán, a házból csak néhány, Lucie gyermekkori bántalmazását bemutató flashback erejéig szabadulunk el. A középpontba először a két nő kapcsolata kerül, ámi már azért is érdekes, mert kettejük közül egyedül Lucie pszichopata, Annát nagyon is megviselik a történtek. Tulajdonképpen csakis a Lucie iránt érzett sajnálat, illetve az ebből fakadó szerelem bírja rá arra, hogy részt vegyen a szörnyűségben. Egyértelműen ő az egyetlen tiszta szereplő, és a film szimbólumrendszerében ennek nagyon fontos szerepe lesz a későbbiekben. Anna gyakorlatilag egész lényét Lucie szenvedésének enyhítésére áldozta fel, még saját életében is másodlagos szerepet szánva önmagának. Lucie cselekvéseit sem ő maga irányítja, képzelgései késztetik arra, hogy bosszút álljon. Ezzel a megoldással a film bizonyos pillanataiban még azt is el tudja érni, hogy együttérezzünk a teljesen őrült nővel.

Ezt a néző érzelmeivel való játékot Pascal Laugier rendező kétségtelenül mesterfokon űzi, látszik, hogy a horrorfilmek mellett tökéletesen ismeri a néző elvárásait, beidegződéseit is. Egyes jelenetekben olyan szituációkat állít szereplői elé, amelyekben a tengerentúli filmek hősei teljesen ellentétetesen cselekszenek, ezzel pedig remekül sokkolja a nézőtéren ülőket. Teljesen ártatlannak ábrázolja a lemészárolt családot, így megteremtve az irántuk érzett mélységes sajnálatot, ugyanakkor Lucie szenvedéseit látva a lányt mégsem tudjuk véglegesen elítélni, a mérleg két sepenyője között pedig zseniálisan lavírozik a film. Ennek egyik szép példája az a jelenet, amelyben Lucie az agyonlőtt kislány szobájában alszik: a rózsaszínnel, családi fotókkal és jóképű sztárok posztereivel gazdagon díszített szobában Lucie-re újabb rémálom tör. Bizonyos, Hollywoodban szinte általánosan alkalmazott tabukat sem tesz magáévá a rendező, így például a dokumentarista stílusban, kevés látványos beállítással forgatott mészárlós jelenetben nyugodt szívvel és habozás nélkül zúdítja ránk a sírva menekülő kislány hátbalővésének képét is. Ennek ellenére a Fűrészhez hasonló gorefest-ekkel összehasonlítva mégsem mondható véres mozinak a végeredmény: az erőszak ábrázolása nem öncélű és hatásvadász, az alkotók inkább a realizmusra törekededtek, és ettől sokkal erősebbek is lesznek a film ezen részei.

Annál a jelenetnél, amelyben Anna felhívja édesanyját, szinte mértani pontossággal két részre osztható a cselekmény. Innentől kissé lassabb a tempó, az igazi borzalmak azonban még csak most kezdődnek. Kiderül a teljes igazság mindenről, az összes szörnyűséget irányító és a stáblistában egyszerűen csak Mademoiselle-nek nevezett szereplő pedig tulajdonképpen definiálja az egész történet lényegét (nagyjából az ő szavai olvashatóak a bejegyzés előtti idézetben). Ezt követően Anna hosszú idejű fogvatartásának és kínzásának lehetünk szemtanúi. Kétségtelenül ezek a film legmegrázóbb jelenetei, azonban itt is megfigyelhető az, hogy a képi erőszak nem lépi túl azt a bizonyos határt, amelyet követően az ábrázolásmód már olcsóvá válna. Erre nincs is szükség, hiszen itt Anna már kész karakter, a néző ismeri, tudja, hogy mennyire ártatlan, ezért pedig tulajdonképpen teljesen azonosulni lehet szenvedéseivel. A filmnek ez az eleme az, ami egyértelműen elkülöníti a Fűrészhez vagy a Motelhez hasonló, David Edelstein filmkritikus által szellemesen csak torture porn-nak nevezett filmektől: itt már senkinek nincs kedve egy jóízűt röhögni a szereplő szenvedésén.

Annát fokozatosan fosztják meg önbecsülésétől, szörnyű fájdalmak elviselésére kényszerítik, azonban a Lucie által megélt borzalmak és bizonyos értelemben maga Lucie segítségével képes túllépni a fizikai megpróbáltatáskon, és el tudja érni, hogy lelke ugyanolyan tiszta maradjon, mint a film legelején. A végső csúcspontban a lány eljut a "mártírság" állapotába, aminek következtében a halál utáni élethez hasonló spirituális élményben lesz része. A mártír kifejezés tökéletesen jellemzi Annát, egyben pedig Jézusi párhuzamot is sejtet, hiszen a teljesen ártatlan lány fizikai megsemmisülésének okozója csak és kizárólag más emberek bűnössége lehet.

A film végén ismét feltűnik a Mademoiselle, akinek a lány fülébe súgja utolsó "kinyilatkoztatását" a halál utáni élet titkáról. Anna szavait a néző nem hallhatja, a Mademoiselle pedig megértésük után öngyilkosságot követ el. A befejezés így meglehetősen sokféleképpen értelmezhető, ez azonban egyáltalán nem baj, hiszen mégsem lett nyitva hagyva minden szál. Anna, az időközben főhőssé váló lány végül megtalálta a lelki nyugalmat, sikeresen felülemelkedett az elszenvedett könyörtelenségeken, ez pedig fura módon megnyugvással tölti el a nézőt is.

Pascal Laugier mindenképpen egy teljesen egyedi, mély és utánozhatatlanul emlékezetes horrofilmet tett le az asztalra a Martyrs-al, amit szerintem a jövőben egyértelműen a zsáner egyik alapművének kell majd tekinteni. Amiért a hosszas méltatás ellenére mégsem ajánlom minden filmbarátnak tiszta szívből, az az egész filmet végigkísérő zsigeri erőszak és agresszivitás. Aki benevez rá, tuti, hogy egy életre megemlegeti.

Előzetes: