Mindenki emlékszik még a Ray Harryhausen neve által fémjelzett klasszikus Szindbád kalandfilmekre (sokan már nem, szóval jönnek majd :))? Nos, ez a film minden, csak nem egy azok közül…

 …hanem egy olcsó, brutálisan rossz gyerekfilm. Ebbe a mesterműbe anno magyar tévécsatornákon is bele lehetett futni egy-egy szarabbul sikerült karácsonyi délutánon, a jól ismert és sokak által előszeretettel alkalmazott „hogyan kerüljük el a Reszkessetek, betörőket és társait” hadművelet kivitelezése közben. Az akció jutalma ebben az esetben csakis a különösen kínos WTF-érzés lehet. Hogy miért is kezdem ennek ellenére pont ezzel a filmmel? Természetesen a hihetetlenül magas röhögőgörcsfaktor miatt. Klikk a továbbra!

A készítők páratlan bátorságára vall, hogy a film mindjárt a legelején Edgar Allen Poe „The Thousand and Second Tale of  Scheherezade” című alkotásával hozakodik elő, mi több, hiteles adaptációjának vallja magát. Ez természetesen hülyeség, hiszen bár a főhős ugyanaz, a két történet egyáltalán nem stimmel. Tovább erőltetik az irodalmiságot azzal is, hogy egy elég csálé keretbe rakják a sztorit: a cselekményt egy anya esti meseként olvassa fel kislányának. Ezt akár az ezeregyéjszaka történeteit mesélő Seherezádé modern megidézéseként is lehetne értelmezni, ha nem lenne szörnyen ide nem illő és erőltetett. Az igazság az, hogy itt sokkal inkább az 1940-es Bagdadi tolvaj találkozik a Conan, a barbárral, a párbeszédek pedig olyan suta módon vannak felépítve, hogy sírva menekülne ki a világból minden jó érzésű anyuka még akkor is, ha csak egy számára ismeretlen süket gyereknek kellene felolvasnia a forgatókönyvből.

Jaffar halálos műanyag csőrendszere

Ha már a történetről esett szó, gyorsan fel is vázolom azt. A szultán gonosz mágusa, Jaffar Basra egész királyságát, nem mellesleg pedig az arra tébláboló hercegnőt is magának akarja, ezért mindenkit hipnotizál, kezdve a csetlő-botló uralkodóval (olyan édes, amikor a film elején a hatalmas turbánjával láthatóan szenvedő szultánunk majdnem telibe lefejel egy oszlopot :D). A szerelem ereje által hajtott hercegnő azonban kimarad a szórásból, így őt Jaffar régi Frankenstein-mozikből kölcsönvett piros és zöld műanyag csövekre kötve ejti foglyul. 

"Na, lökjük vissza ezt a csónakot a tengerbe, aztán irány a Pride!"

A hatalmas mágus  azonban nem elégszik meg ennyivel: erejét bebiztosítva a várost mindenféle jóval tápláló kristályokat a világ különböző pontjain szórja szét. Mindeközben melegfelvonulásra illő hajójával megjön Szindbád és csapata Ali herceggel, a hercegnő szerelmével együtt, és a néző mindjárt érzi, hogy a világ biztonságban van. Feladatuk visszaszerezni a kristályokat és megmenteni az univerzumot az örök sötétségtől. Színtiszta Poe, ugye?

"Nagyon raj csávó vagyok, csak úgy döglenek utánam a mocsári szörnyek!"

A hős Szindbád szerepében az olasz-amerikai ex-testépítő, Lou Ferrigno töketlenkedik, aki itt leginkább Arnold Schwarzenegger és Balázs Pali szerelemgyermekére hasonlít. Az Arnie párhuzam nem véletlen, mivel Ferrigno ugyanakkor volt bodybuilder, mint a Governator, ráadásul kettejük izomzata is kísértetiesen hasonló. Bajnokunk alakítása tökéletesen siralmas, egyszerűen nincsen olyan jelenete, amin ne lehetne visítani a röhögéstől. Ha premier plánba kerül, az máris mosolyt csal az ember arcára, eltúlzott egysorosai pedig atombombaként pusztítják az agysejteket. Erre csak ráerőltet a néhol szinte teljesen összefüggéstelen, béna vágás: példának okáért egy komoly csata után gyors snitt, majd Szindbád mosolyogva, lelkesen a hasához kap: „Éhes vagyok, együnk.” A bajt csak tetézi, hogy mindezeket képes olyan hangon kinyögni, ami alapján simán mehetett volna a Warcraftba is orkot szinkronizálni (ráadásul Ferrigno anno Hulkot is alakította már, tehát még a szín is stimmelne).

"Ejj, de benyomnék egy túrós palacsintát!"

A nagy hős vívótechnikája sem nevezhető túl kiforrottnak, hiszen a legtöbb harcot általában úgy kezdi, hogy elhajítja kardját, majd puszta kézzel birkózza le a rosszarcúakat. A film talán leginkább visítva röhögős jelenete is ezt példázza: Cona… vagyis Szindbád egyesével hajítja a piranhákkal teli vízbe az ellent, kivéve azt az egy szerencsétlent, akit felgyújt, így ő saját elhatározásából osztozik társai sorsában. Szegény Ferrigno egyszer tényleg megpróbál vívni is, de sajnos csak hadonászásra telik neki (igaz, azt izomból nyomja). Sok helyütt igazi kínszenvedés egy akciójelenet, a felvezetésük pedig olyan lassú, hogy óráknak éreztem még azt a pár percet is. Ezt csak tetézik a modern akciófilmeket megszégyenítő lassítások, amikből annyi van, hogy néha simán úgy tűnik, mintha az egész filmet így vették volna fel.

"Hú, életemben nem láttam még ekkora sündisznót!"

Most pedig hadd mutassam be ennek az egész őrületnek az igazi királyát, a mindenre elszánt Jaffart, akit az őt megformáló John Steiner olyan szinten játszik túl, hogy garantáltan minden jelenetén fetrengeni lehet a nevetéstől. Egyik felejthetetlen szcénájában például csak úgy, pusztán színészi zsenijéből odaimprovizál a mondat végére egy hatalmas „Haaa!” felkiáltást. Körülbelül félmilliószor mondja a néző arcába, hogy ő bizony EEEEEEVILL, arckifejezése alapján pedig vagy most szabadult a zártosztályról, vagy csak nagyon durván küszködik a szarással. Szavakkal leírhatatlan a csávó.

Jaffar és dominaszerkóban nyomuló segítője

Kalandjai során Szindbád péppé ver egy hatalmas kőmonsztert, legyalulja az angol lovasságot, rusnya vénasszonyokká csúfítja az amazonokat, kitépi, majd cafatokra roppantja a Kaszás szívét, lézernyalábokkal pusztít el egy félelmetes mocsári szörnyet, hazatérve kinyírja gonosz ikertestvérét, végül Jaffart jól megdorgálja, megmenti a világot és még feleséget is szerez magának. BADASS!!!

 "Az új műfogsorrögzítőmmel már bátran merek kamerába vigyorogni!"

Összességében a Sinbad of the Sevens Seas egy nagyon rossz, de marha vicces film, a „bad cinema” igazi ünnepe, ráadásul családbarát kiszerelésben. Ha imádod az "olyan szar, hogy már jó" kategóriát, ennél ütősebbet keresve sem találhatsz.

Nagyon epikus tréler: