November 19-e az Alkonyat - Újhold hazai premierjének dátuma, így mi más is kerülhetne ma terítékre egy vámpírfilmen kívül?
Ennek a furcsa kis horrormozinak külön érdekessége, hogy elég sokban hasonlít a Robert Pattinson ex-kézmodell főszereplésével futó bestseller-adaptációhoz. Vajon Stephanie Meyer innen nyúlta az alapötletet jelentő ember-vámpír kapcsolatot? A végeredményt látva ez több, mint valószínű, azonban az Alkonytájt egy nagyon fontos tulajdonságában eltér az ismert világsikertől: az Alkonyat fénylő vámpírjaival ellentétben ez egy igazán tökös film.
Az Alkonytájt (eredeti címén Near Dark) rendezője az a Kathryn Bigelow, aki szívem egyik csücskét, a Holtpont című szörfös mozit is jegyzi. Ha ennyi még nem lenne elegendő az izgatott sikongatáshoz, akkor elárulom, hogy az ő személyében bizony James Cameron ki tudja, hányadik feleségét köszönthetjük. Hogy miért is fontos ez? Ha alaposan szemügyre vesszük a stáblistát, akkor az Aliens szereplőgárdájának tetemes részére rábukkanhatunk, így elég egyértelmű, hogy Cameron mester támogatása nem kis segítséget jelentett a film elkészültében.
A szereplők között oszlopos tag az Aliens fehér trutyit vérző androidja, Lance Henriksen 
színészpápa, aki ezúttal a hihetetlenül kúl, ősöreg vámpír Jesse-t kelti életre, vagy Vasquez közlegény, azaz Jenette Goldstein, aki Jesse nőjét alakítja. Bikacsökkel való herénpofozást érdemelne azonban kihagyni a felsorolásból a remek Bill Paxtont, akinek karaktere, Severen telitalálat: ő egy erős cowboy beütéssel bíró vérszívó, aki áldozatait megcsapolásuk előtt frankó beszólásokkal is szórakoztatja, igazi humorzsák. Nagy kár, hogy Sigourney Weaver-t vagy Michael Biehn-t már nem sikerült a produkcióhoz csábítani, szívesen megnéztem volna őket egy ilyen típusú filmben.
Van azonban még egy zseni a minőséget garantáló sarokkövek között, ő pedig nem más, mint Adam Greenberg operatőr. Greenberg valószínűleg szintén Cameron közbenjárásának köszönhetően került ide, hiszen a nevéhez fűződő alkotások között ott sorakozik a Terminátor első két része, de emellett ő volt a Patrick Swayze nevével fémjelzett Ghost és néhány kései Schwarzenegger eposz kamerája mögött is. A 80-as évek embere tehát, és szerencsére ez rengeteg jeleneten meg is látszik.
Együtt a család
A Near Dark története roppant egyszerű, ugyanakkor vámpírfilmtől szokatlan is. Caleb (Adrian Pasdar, a Hősök Nathan Petrellije), az egyszerű farmerfiú egy amolyan igazi redneckes-bulizós estén kedvenc szalmaszálának szopogatása közben megpillantja a kicsit kurvásan festő Mae-t (Jenny Wright), és egyből belezúg. Szó szót, tett tettet követ, és a kisasszony végül Caleb kocsijában köt ki, 
ahol Don Juanunk a jól megérdemelt numera helyett sajnos csak egy harapással lesz gazdagabb, a hölgyemény ugyanis vámpír. Caleb is átváltozik, majd Mae-el együtt csatlakozik Jesse-hez és bandájához. Egy bökkenő azonban van: fenegyerekünk képtelen embert ölni, ez pedig egy vámpír esetében sajnos a biztos halállal egyenlő...
Ez a pár sor is mutatja, hogy a sztori nem egetrengető, mai szemmel pedig kifejezetten sablonos, azonban a megvalósítás mégis minőségi és eredeti. James Cameron filmjeihez hasonlóan itt is sok az annyira jó és emlékezetes rész, ami egyenesen zseniálissá teszi a végeredményt. A film közepén lévő kocsmás jelenet például van annyira intenzív és szórakoztató, hogy minden egyes megnézéssel csak még jobban belevésődjöna retinámba. Ami még ezen is túltesz, az a film utolsó 15-20 perce rengeteg akcióval és egy nagyon ötletes befejezéssel, amiről nekem valahogyan mindig egy "happy end"-esített Terminátor jut eszembe.
Az is elég rendhagyó, ahogyan a Near Dark a vámpírtémához nyúl. A film alatt egyszer sem hangzik el a vámpír szó, és ennek oka is van: ezek a vérszívók sokban különböznek is hagyományos társaiktól. Először is nem alszanak koporsóban, nem félnek a kereszttől, a szenteltvíztől vagy a fokhagymától, az ezüst sem tűnik ellenük túl hatásosnak és még magyar akcentusuk sincs (kedvenc Bélánk bizonyára forog a sírjában), a srácok tehát eléggé távol állnak a néphagyományok és Bram Stoker által megteremtett vámpír-mitológiától. Amennyiben természetfelettiek, az emberfeletti erejük és kvázi sebezhetetlenségük (persze azért nincs az a probléma, amit egy felrobbanó kamion ne oldana meg), ugyanakkor a strandon sem lehet összefutni velük, mivel a napfényt sem bírják különösebben. Az eddigiek után már nem meglepő, hogy a kastélyában aszalódó Drakulával ellentétben motelről motelre járó, igazi balhés csókák, akik az éjjelt végigpartizzák, nappal pedig lakókocsival vagy furgonnal közlekednek, akár egy rockzenekar. Nem mellesleg pedig tényleg úgy néznek ki, mint egy leharcolt glam metál banda.
Pia, tűz és egy friss hulla: az igazán ütős buli elengedhetetlen kellékei
Pörgő tempójukról olyan érzése is támadhat az embernek, hogy ezek a fickók igazából meg sem haltak, és valóban, a zsáner szabályaitól eltérően itt tényleg nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy élni vágyó hullák ámokfutásáról lenne szó. A vámpírrá váló Caleb sérülése például egyáltalán nem tűnik halálosnak, és a vérszívás jelentősége is másnak érződik. Ezek a teremtmények nem szomjaznak a vérre, inkább haldokolnak anélkül: bőrük elfehéredik, ha nem kapják meg a 
nedűből a szükséges adagot, ugyanakkor feltankolva igencsak egészségesen festenek kipirult arcukkal.
A vámpírok csapata egyben a hagyományos családmodell kifigurázása is, hiszen teljesen úgy festenek, mint egy öttagú família. Jesse saját bevallása szerint szinte apaként maga tanította ki Severen-t, Diamondback (Jenette Goldstein) néha igencsak az anyuci szerepkörét tölti be, na és itt van még Homer (Joshua John Miller), a kissrácként vámpírrá lett, így örökké gyerektestbe zárt fiú is. Az ő gyerekléttel való viaskodása érdekes színt visz a filmbe, talán az Interjú a vámpírral és a Let the Right One In is szerzett innen valamennyi inspirációt. Mindent összevetve tehát összetartó kis falkában éldegélnek, sokra értékelik a bajtársiasságot, és ez így is van jól, hiszen csak és kizárólag saját magukra számíthatnak.
Ideje rátérni végre arra az elemre is, ami miatt ez a film leginkább az Alkonyattal állítható 
párhuzamba, vagyis a Caleb és Mae között szövődő szerelemre. Ez igencsak hangsúlyos, központi motívum: minden konfliktus kettejük kapcsolatából fakad, majd a film végső feloldásában románcuk rejti magában a megoldást is. Szerencsére a Near Dark elég merész ahhoz, hogy ne ragadjon le a Twilight-sztori naivitásánál. Itt a vámpír nem válik vega szamaritánussá párja kedvéért, azonban a szerelem ereje folytán Caleb mégis képes arra, hogy ne a gyilkost lássa Mae-ben. A filmet végiglengő sajátosan borongós hangulat Caleb szemszögéből mintha egy furcsa üzenetet is hordozna magában: "igaz, hogy a csajom vámpír, de amúgyis hülye egy világ ez, szóval kit érdekel". Hát mi ez, ha nem az elfogadás legfelsőbb foka:)? Nagy erény, hogy a film képes úgy ábrázolni a szerelmi szálat, hogy a nőket megcélzó romantika mellett még egy férfi se gondolja nyálasnak vagy unalmasnak azt, sőt, épp ellenkezőleg: izgalmas, feszültséggel teli jelenetek sora teszi azt rettentően szórakoztatóvá. Ez is mutatja, hogy az Alkonytájt bizony nem marketingesek vázlatfüzetében felskiccelt csajfilm nőies vámpírokkal és kislányos nőkkel, hanem hiteles karaktereket mozgató, mély szerelmi történet.
'Sup, dude?
Ráadásul ki hozzám hasonlóan imádja a 80-as évek filmtermésének keménységét és kísérletező kedvét, annak nagy örömködésben lesz része, mivel a Near Dark tökéletesen hozza a 
stílust. A film néha előszeretettel kevergeti a műfajokat, 90 perce pedig tele van idézhető dumákkal és morbid humorral, vicces, csak a poén kedvéért benthagyott jelenetekkel. Ehhez hozzájárulnak a remek színészek is: Lance Henriksen egyik alakításában sem volt még ennyire laza, Bill Paxton karakteréről pedig mindent elmond beteges vigyora. Nem lehet elmenni szó nélkül a zene mellett sem, igazi szintetizátoros hangulatbomba, néha a Szárnyas Fejvadászra emlékeztető sötétebb témákkal. Előkerül pár klasszikus rock sláger is, mint például a kocsmás jelenetet tökéletesen aláfestő Fever a The Cramps-től.
Az Alkonytájt elfelejtettsége - amin remélhetőleg segít majd az Alkonyat - ellenére egyértelműen a 80-as évek egyik legerősebb vámpírmozija, amit egyetlen magára valamit is adó horrorfannak sem szabad kihagynia. A film nálunk októberben jelent meg DVD-n, és mindenképpen jó vételnek számít, még az Alkonyat helyett/mellett is.
Előzetes:
